EDDA

EDDA – Kölyköd voltam

Karodon vittél évekig akaratod rabja voltam
A vágyak bennem egyre nõttek
Elfelejtem, hogy kölyköd voltam

Hiába hívnál megtört szívvel
Elnyeltek a sûrû városok
A tûzfalakra írtam éjjel: Engem ne várjatok!

Kölyköd voltam, véredbõl lettem
Kölyköd voltam, nem értettél engem
Emléked mégis fogva tart, el nem enged
Rossz hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem
Rossz hold kelt föl

A régi dolgok sorra elvonultak
Percrõl percre messzebb jutok
Terheim hegyekké nõttek
Áttörni rajtuk nem tudok

Szárnyaira vett a vágy
És nem mondhatok neked mást:
A reményt soha fel ne add!
Megveted még hideg ágyamat
Megveted még hideg ágyamat, óh, óh, óh

Kölyköd voltam, véredbõl lettem
Kölyköd voltam, nem értettél engem
Emléked mégis fogva tart, el nem enged
Rossz hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem
Rossz hold kelt föl

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy amikor az EDDA első lemeze megjelent, ahhoz a korosztályhoz tartoztam, akiknek és akikről szóltak a dalaik. 1967-es lévén 1980-as évek első felében épp kamaszkorom legszebbnek mondható éveit tapostam. De erre inkább csak utólag jöttem rá. Akkor és ott, abban az életkorban nem gondoltam magam szerencsésnek. Sőt!

Bevallom, nem voltam kiemelkedően jó tanuló. Az eszem meglett volna hozzá, de sokkal jobban érdekelt minden más, mint a tanulás. Sajnos nem mértem fel ésszel azt, amin a jövőm múlik, így nem szenteltem különös figyelmet tanulmányaim előmenetelére.

Ami érdekelt, azt a azért szívesen tanultam, így matematika, fizika fakultációra és számítástechnikára jártam a gimiben, de a biológia, kémia valamint a humán tárgyak úgy általában hidegen hagytak. Az oroszt már említeni sem merem. Ebben némi szerepe volt néhány tanárnak is, akik ahogy betettem a lában a gimnázium ajtaján, el is döntötték hova sorolnak a tanulók iránt érzett szimpátiájuk ranglétráján. Mondanom sem kell, némelyiküknél igencsak alsó szinten mozogtam. De hát nem lehet mindenki tökéletes.

Nem buktam meg semmiből sem a négy év alatt, amíg a megye legerősebb gimnáziumában koptattam a padokat, ez azért némiképp elégtételként szolgált. Bár volt rá jelentkező, aki egy lyukas garast nem adott volna azért, hogy nem hasalok el valamelyik „kedvenc” tárgyamból. De az érettségit is sikerült megugranom mindenből, így ez kipipálva.

Lázadó korszakom végig kísérte ezt az időszakot. Nem tudtam elviselni az igazságtalanságot, a másoknak való megfelelési kényszert, a felfelé történő nyelvcsapkodások sorát és úgy általában véve szabadnak születtem és életcélom a zenélés volt.

Persze, tudom ma már, hogy ahhoz is tanulni kellett volna, nem csak autodidakta módon, érzésből zenélgetni. De ennek ellenére büszke vagyok az akkor énemre, a szerzeményeinkre, a bandánkra, mely a Protekció névre hallgatott. Ma is szívesen hallgatom, bár nem sok felvételt maradt fenn az akkori csóróságunknak és szegényes technikai ellátottságunknak köszönhetően.

De visszakanyarodva a témára, az 1980-as évek elején voltak azok a hétvégék, amikor koncertekre jártunk – na meg sörözni. A régi nagyokat szinte mindegyiket láthattuk színpadon. P. Mobil, Karthago, HBB, Piramis, V’Moto-Rock és még biztosan volt pár, de az emlékeim kezdenek megkopni.

A figyelmes olvasó talán kiszúrhatta, hogy nem szerepel a listán az EDDA. Hát igen, sajnos nem voltam EDDA koncerten. Ez azért furcsa, mert a HBB mellett az EDDA volt a kedvenc. Bár csak néhány évig létezett az a felállás ami nekem az EDDA-t jelentette, nekem a bakancsos EDDA volt a lelkem megmentője és vigaszom ezekben a kilátástalan években.

Nem mondhatom, hogy rossz életem volt kamaszként. Anyagilag semmiképp sem, bár sosem dúskáltam a jóban, mindenért meg kellett (volna) felelnem az otthoni elvárásoknak. De akkor, ott, abban a korban és abban a miliőben kilógtam a sorból. Fekete bárány voltam otthon is és a suliban is, minden balhéban benne voltam, bár sosem kerestem a bajt, az sokszor megtalált magától is.

Összefutottam szegecselt bőrdzsekiben, bakancsban, ricse kendővel a nyakamban a gimnázium igazgatójával, aki híresen régimódi volt, még apámat is tanította. Szerencsére nem ismert meg, mert nem is feltételezte, hogy oda járok a Gőgösbe, ilyen szerelésben akkoriban csak „iparis” lehettem volna. Aztán volt szerencsétlenségem cigivel a számban találkozni az osztályfőnökömmel, kocsmában tanárokkal sörözés közben vagy épp ittasan szintén valamelyik pedagógussal, akik próbálták megnehezíteni a sorsomat hétfő reggelenként. Csodával határos módon azért néhány intővel sikerült végiglavíroznom a négy évet.

Szóval kerestem a helyem a világban, amit senki sem támogatott a haverokon kívül. Sem a tanárok, sem a családom nem vették jó néven azt az életformát és csavargást, ami akkor meghatározta sorsomat. Inkább csak aludni jártam haza, de azt sem mindig. Néha az utcán aludtam vagy kóboroltam a városban.

Pedig aktív is voltam, lelkesen vettem részt mindenben, ami nem kapcsolódott szorosan a tanuláshoz. Voltam lelkes túrázó az ODK-ban, sportoltam több csapatban, csapkodtam a lábam a betonhoz az Ifjú Gárdában (Nem a politikai neveltetés vitt bele, hanem az eszméletlen jó társaság, ami összeverődött ezeken a rendezvényeken, versenyeken!). Jártam lövészetre, szívesen maradtam bent tanítás után pötyögtetni az akkor megjelent első számítógépeket. (HT-1080Z, ZX-Spektrum).

Viszont a KISZ-be nem engedtek belépni, amikor elsős gimis voltam. Ez volt a büntetés. Gaál Endre barátomnak és nekem. Neki a nyakában lógó bőr kereszt, a Rolling Stones miatt, nekem a hátamra rajzolt AC/DC felirat és a rossz magatartásom miatt. Mi nem kaphattuk meg azt a kitüntetést, hogy az ifjúsági szervezet tagjai lehessünk. Nagy büntetésnek számított ez akkoriban és nem is volt egy elterjedt gyakorlat.

De sajnos második osztályban már nem kérdezték akarunk-e tagok lenni, azok lettünk és kész. Nem volt apelláta!

Amikor nagy ritkán otthon voltam vagy épp szobafogságomat töltöttem, mert kilyukasztattam a fülem egyik hétvégén Mater Gábor barátommal az utcán, egy lámpaoszlop fényénél, akkor maradt a zene. Ilyenkor feltettem az EDDA lemezt és torkom szakadtából énekeltem az összes számot. Megunhatatlan és eufórikus érzés volt azokat a dalokat átélni, megérteni. Tudtam, hogy nagyon is rólunk szól, nekünk énekelnek és egyszer majd én is 18 éves leszek és azt csinálhatok, amit csak akarok. Hát igen. Akkor még nagyon hittem ebben, de a nagybetűs élet kicsit finomabbra van hangolva. De ez már egy másik történet.

Minden perc egy nehéz nap
Minden nap egy hosszú év
Mögöttem már annyi érzés
Elõttem még oly sok év

Volt már úgy, hogy mennem kellett
Nem tudtam, hova érkezem
Lehunyt szemmel azt reméltem
Hogy egy dal segít nekem

És jött egy furcsa érzés vad erõvel elkapott
Igen, úgy éreztem
Kezeimmel elérhetem a Napot

Azért volt oly különös
Minden fénynél színesebb
Egész nap égett bennem egy dal szüntelen

Minden sarkon álltam már
Minden lépcsõn ültem már
És ha elrúgtam egy követ, amerre gurult
Arra mentem tovább