Születésnap

Születésnap

Mint minden évben – csaodálatos módon idén is -, közeledik a születésnapom. Persze, hogy erről is, mint minden másról ,eszembe jutottak gondolatok. Ezeket meg is osztom veletek, ha akarjátok, ha nem. Legfeljebb nem olvassátok. De akkor meg mit kerestek itt? 😀 Na hagyjuk a bohóckodást, térjünk a lényegre.

Gyerekkoromban, amikor már felfogtam a körülöttem lévő világ valóságának foszlányát, rémlenek születénapi emlékek. Vagy az is lehet, hogy semmi köze nem volt a születésnapomhoz, ezért arról most hiába is írnék. Tehát ez a korszak – mondjuk úgy 10-12 éves koromig – ki is marad a mostani történetből. Vagy nem?

Első dokumentált emlékeim persze sokkal régebbre nyúlnak vissza, hisz apám – mint azt korábban már említettem – szeretett fényképezni. Nem mondhatnám, hogy profi fotós volt, hisz technikai tudását nem tudta alátámasztani műszaki ismeretekkel. Állatorvos révén a technika vívmányai nem érintették meg különösebben az érdeklődési körét. Ezekben a dolgokban általában rám támaszkodott vagy anyám segítette ki, ha szükség volt egy elem cserére a távirányítóban vagy ha a mindennapos használat során elsajátított műveleteken kívül másra volt szükség a TV készülékkel kapcsolatban. Szóval nem volt műszaki szakember. Állatorvosként, hobbi gazdálkodóként viszont mindenképp profi szinten megállta a helyét az életben.

Ha egy műszaki problémát meg kellett oldani, nem volt rest megpróbálni megtenni. Általában sikerült is neki, ha a Trabantunk lerohadt valahol az út szélén. Ha madzaggal, dróttal, kalapáccsal, leukoplasttal sikerült áthidaló megoldást kieszközölni, akkor mindig sikerrel járt. Bonyolultabb esetekben sajnos már csak a szerelő segíthetett.

Na, de kanyarodjunk vissza a fő témához.

Apám szeretett fényképezni, készített is jó felvételeket, az alapokat is tőle sajátítottam el. De születésem éveit követően még nem állt a helyzet magaslatán a szocialista világ fotóapparátusának helyzete. Így sok gondosan elkészített emlékkép kötött ki a szemétben. Túlexponált, alulexponált, homályos és bemozdult képek jelezték, hogy ez még nem a digitális, hülye biztos világ. Nem volt lehetőséget javítani, amit elhibáztál, a pillanat elszállt, neked pedig maradtak a homályos, sötét, értelmezhetetlen felvételek, mint a történelmi pillanat lenoymatai.

Na így jártam én is régi születénapokkal. Biztos vagyok benne, ahogy készültek ezekről a megismételhetetlen életszakaszokról képek, de nem mondhatnám őket feltétlenül sikereseknek.

Az egyik születésnapi felvételen például még a tortám is fejtörést okozott, mire megfejtettem, hogy ez az én történelmemet megörökítő pillanat lenyomata.

Összefoglalva a fentieket, nem nagyon emlékszem a születésnapjaimra. Arra sem nagyon, hogy vártam-e a pillanatot vagy nem. Gyanítom, hogy azért volt bennem némi izgalom az eseményt megelőzően, mert az ajándék lehetősége akkoriban nem volt mindennapos, mint most, a modern korban. Lényegesen szerényebb volt az élet, sokkal kevesebb inger ért minket gyermekkorunkban, mint most.

Az első konkrét születésnapi emlékeim közt a meghatározó tény az volt, hogy szerettem volna mielőbb nagykorúvá válni.

Sosem voltam könnyen kezelhető, bármit elfogadó, szófogadó gyerek. Bár szüleim igyekeztek jobb belátásra bírni lelki és testi fegyelmezéssel is, nem igen jártak sikerrel. 14-15 éves koromra elértem azt a szellemi szinvonalat, hogy képtelen voltam megalkudni olyan mindennapi dolgokkal, amiket elvártak volna tőlem.

Ez elsősorban a ruházkodásban mutatkozott meg elsőként. Egész gyerekkorom úgy telt, hogy nem én döntöttem el, mit veszek fel reggelente. Ez valahol természetes is, hisz honnan tudtam volna én balga, mit vegyek fel reggel. Meg kit édekelt? De amikor már a belső világom kezdett önálló öntudatra ébredni, mint a Terminátor, azzal együtt a ruházkodásom is fontossá vált számomra. Főleg azért, mert ebben a korban már kialakult a zenei ízlésem is, alakult a saját bandánk, kezdtem rebesgetni, mit is akarok az élettől.

A kezdet tehát a ruházkodás témájában csúcsosodott ki elsőként. Szűk – vagyis csöves – farmer, kockás ing, matróz póló, bakancs – körben kulcskarikákból készült lánccal -, Ricse kendő, bőrkabát, szimat szatyor. Ezért küzdöttem, amit szüleim nem igen toleráltak. Próbálták a konfekciót és a szerintük illő öltözetet rám erőltetni, de nem ment. Nem voltam hajlandó felvenni a tőlük, születésnapomra kapott ruhadarabokat. Sőt, a szekrény aljába kerültek. Így idővel – ha nem is meggyőződésből -, de feladzák a küzdelmet.

Emlékszem, egyszer születésnapomra kikönyörögtem egy farmert – valószínűleg Trappert -, majd ahogy a kezembe vettem, elkezdtem tűvel, cérnával bevarrni a szárát – így igazítva az akkor még rendellenesen vékony pipaszár lábaimhoz. Sajnálom, hogy akkoriban nem készülhetett felvétel szüleim arcáról, amikor megláttak benne. Cseles módon akkor mutattam meg, amikor épp vendégek voltak nálunk, így nem volt azonnali megtorlás az akcióm kapcsán.

Hittem, hogy sikeresen vettem az akadályt, de rövid volt az örömöm. A vendégek távozását követő pillanatokban én kerültem terítékre és irgalmatlan szidást és valószínűleg néhány pofont követően arra köteleztek, hogy azonnal bontsam ki amit órákig készítettem. Voltam olyan balga, hogy nem vágtam ki az anyagot, amit bevarrtam, így ki kellett bontanom a száomra nagyon kedves csöves nadrág szárát.

De ebből tanulva, szerintetek mi volt a következő alkalomkor? Igen, kivágtam az anyagot és így már nem volt visszaút, nyertem. Bár szóban és tettben megkaptam a jutalmam, de végre járhattam csöves nadrágban. Nem voltam digó. 🙂

A születésnap tehát akkor volt a legfontosabb számomra, amikor még nem voltam nagykorú. Ez volt az az időszak, amikor szüleim feleltek a tetteimért, az ő kenyerüket ettem, az ő pénzükből éltem. Ezt többször a tudomásomra is hozták.

Persze ettől ők még nem voltak rossz szülők, csak próbálták balga gyermeküket jó útra terelni. Valahol azt mondom sikerült, mert hát csak nem lettem egy semmire kellő, de az önállóságom azóta sem adtam fel. Kitartok az igazam mellett, igyekszem példát mutatni és úgy élem az életem, hogy a végén ne kelljen semmiért sem bánkódnom. Nekem ez fontos.

Ennyi titkos információ után jöjjön kissé meggyorsítva a gondolatok sora a születésnapok kapcsán.

Amikor elértem a nagykorúságot, boldog voltam. Senki nem állhat már az utamba, jogom van sört rendelni a kocsmában, szívhatom a cigit, bármit megtehetek, enyém a világ! Gondoltam naívan.

Igaz, elég volt hozzá egy-két év és tényleg a saját lábamra álltam, de addig be kellett tartanom néhány szabályt, melyet otthon megköveteltek. Néha sikerült is.

A születésnapok jöttek, mentek, 21 évesen már nem laktam otthon, katona is voltam, dolgozni is elkezdtem, megnősültem, megszületett a fiam, boldogok voltunk. Megünnepeltük a születésnapokat. Ettünk, ittunk,nem számoltuk hányadiknál járok.

Aztán kisebbik fiammal volt várandós feleségem, amikor bekövetkezett az, amire gondolni sem tudtam addig. Jött a születésnapom és betöltöttem a 30. évemet. Kóstolgattam az évszámot, hihetetlen volt, hogy nem 2-vel keződik, de aztán megszületett kisebbik fiam és onnantól nem ez volt a prioritás.

Persze, ünnepeltük az alkalmakat, de nem voltak ezek kiemelkedő események.

De vészesen közeledtem harmincas éveim végéhez. Néha eszembe jutott, hogy mi lesz velem, ha már negyven éves is elmúlok, de úgy voltam vele, hogy az még nem olyan szörnyű, bár nagyjából vége a fiatalságomnak. Így egyre ritkábban vártam minden évben, hogy megünnepeljük, megint egy évvel öregebb lettem.

Amikor közeledsz a negyvenes végéhez, elkezdődnek az addig ismeretlen problémák. Reggel felkelsz és nem ott vagy merev, ahol addig lenni szoktál, hanem valamelyik más testrészeden érzékeled, hogy az éjszaka folyamán vagy az előző napi fizikai megterhelésből adódóan vagy abban az állapotban. Nem csak úgy kiugrassz az ágyból, néhány nyögést is mellé illesztesz, miközben harcolsz a testeddel. Ezek a jelek pedig egyre csak fokozódnak.

A haverokkal történt kocsmázást követően már kevés egy nap a földi boldogság helyreállításához, a gyomrod állapotának, fejed sajgásának lecsillapításához. Na itt már tudhatod, hogy elmúltál negyven és következnek az ötvenes évek.

Ezen is valahogy túlteszed magad és keresed a kapaszkodókat. Az ötven még fiatalnak számít, vannak még terveid, az erőd sem hagyott még el teljesen, valamit lehet még kezdeni ebben a korban is. Egyre több időd van, mert a gyerekek már megnőttek, nem kívánnak annyi törődést, foglalkozhatsz kicsit magaddal is, mehetsz többet motorozni.

De már régóta nem várod a születésnapokat. Talán már nem is ünnepeled. Hisz mit kellene ezen ünnepelni? Lelkileg marha megterhelő, hogy megint egy évvel idősebb lettél. Akkor meg minek?

Telnek az évek, gyerekkorban még várod, élvezed a születésnapod. A felnőtt kor küszöbén várod, hogy kinyíljon a világ. Húszas éveidet élvezed, szabad vagy, önálló vagy, családot alapítasz, el vagy foglalva a mindennapokkal. Harmincasként tiéd a világ, minden lehetőség nyitva áll, kezdesz anyagilag helyrejönni, mindenki boldog. Meglepődsz, hogy már négyessel kezdődik az életkorod, már csak számmal szerepel a tortádon az életkorod, mert annyi gyertyától már elolvadna a tortád is és még talána házad is leégne, amit addigra már sikerült otthonossá tenned. Ötvenesként kezded nosztalgiával nézni a fiatalságodat, de bízol benne, hogy van még rengeteg időd valóra váltani rég dédelgetett terveidet.

Én most itt tartok, ennek is a vége felé közeledve. Sokszor már gondolkodnom kell, hogy most akkor pontosan hol is tartok. Amikor pedig sikerül kiszámolnom, leesik az állam. ÚR ISTEN! Már 57.

Igen, ötvenhét. De csak a testem. A lelkem marad örökké fiatal, csak jóval tapsztaltabb.

Kitartás barátaim! Lássuk meg mindenben a szépséget, a lehetőséget, csak figyeljünk oda jobban egymásra és magunkra!

Jó egészséget mindenkinek! (Ha fiatal vagy, majd rájössz, hogy tényleg ez a legfontosabb!)

Ha először tévedtél az oldalamra és még nem követsz a Facebook-on, akkor tedd meg! Nekem sokat segítesz vele, köszönöm!