Nem vagyok gyerek

Rég jártam erre ahhoz képest, hogy azért nap mint nap eszembe jutnak gondolatok. De az elmúlt időszak sajnos nem a legboldogabb és leggondtalanabb szakasza volt életemnek. Elveszítettem édesanyámat, így végérvényesen is megszűntem gyerekként létezni. Na nem mintha a koromnál fogva gyermeknek tartanám magam, de a tény az tény. Ha elmennek a szülők, a gyermek már végképp felnőtté válik.

Nem szomorkodunk és kesergünk az elmúláson. Elfogadjuk – a családommal együtt -, hogy ez az élet rendje. Ahol születés van, ott a halál is az élet része, bármilyen furcsán és zavarosan is hangzik ez így.

Elment édesanyám, elment a párja, édesapám után. 55 év házasságot követően 5 évet töltöttek csak külön. Most már végképp együtt alusszák örök álmukat, ismét egymás mellett.

Igen, furcsa megszokni a hiányukat, elfogadni, hogy nincsenek többé. De maradnak nekünk, akik itt maradtak az emlékek, fényképek, történetek. Ezeket kell nekünk megőrizni.

Ismét lezárult hát életem egy korszaka, de mi, akik még dolgunkat végezzük a világban továbbra is tesszük azt, aminek szükségét érezzük.

Becsülettel élni és segíteni azoknak, akik rászorulnak. Szóval, tettel, odafigyeléssel vagy csak egyszerűen gondolataiank megosztásával.

Én ezt teszem továbbra is.

Csak még egy gondolat az előzőekhez.

Talán néhányan csodálkoznak vagy értetlenkednek, hogy kerül egy ilyen bejegyzés egy motoros gondolatait megosztó oldalra.

Nos édesapám is motorozott. Igaz, nem volt túl sokáig lelkes rajongója ennek a közlekedési formának, ugyanis egy átmulatott éjszaka után inkább örökre ehajította a motor kulcsát – bár azt akkor még nem tudta, hogy döntése egy életre szól.

De az tény, hogy soha többé nem ült motorra és engem sem támogatott sohasem ebben a törekvésemben. De én mindig is egy lázadó lélek voltam.