6 év után ismét

Már két hete, hogy hazaérkeztem Zsobokról. Nehéz elhinni, de már 6 éve történt, hogy 2018. szeptemberében – akkor még a Hunyadi Rend tagjaként – főszervezője voltam a Bethesda Gyermekotthon lakóinak javára szervezett motoros segélytúrának.

Sokat írtam erről már korábban, hisz meghatározó élmény volt számomra az ott eltöltött hétvége. De ami még maradandóbb élmény volt ennél is, hogy megismerhettem olyan embereket, akiket már akkor és azóta is nagyon a szívembe zártam. Nem fogok itt neveket sorolni, hisz akiknek szól, ők tudják, kikről beszélek. 🙂

Persze tudom, rövid volt egy hétvége megismerni embereket. De akkor, ott, abban a közegben megéreztem kik azok, akikre bármikor rábízhatnám magam. Pedig nem tettek nagy dolgokat. Vagy mégis? Befogadtak a kis közösségükbe. Ez nekem sokat számított már akkor, hat éve is.

Aztán terveztem sokat, hogy visszamegyek, meglátogatom őket, barátokkal, motorral, de valahogy sosem akart összejönni. Talán nem akartam eléggé. Pedig szerettem volna.

Aztán idén ismét felmerült a lehetőség, hogy ha már szeptember második hétvégéjén úgyis Erdélybe vezet az utam, igazán szakíthatnék időt arra is, hogy a hazaúton meglátogassam régi kedves emlékeim helyszínét és találkozhassam azokkal, akik bármikor szívesen látnak.

Néhány napig eltartott, mire kialakult a pontos dátum, de végre volt egy magam számára kitűzött időpont, ami kötelezett arra, hogy ott legyek. Meg is kerestem régi barátaimat – mert őket már barátaimnak nevezhetem – és elmondtam nekik, mikor és mennyi időre érkezem.

Nem volt azért olyan bonyolult a helyzet, a munka, a szabadság is részese volt a tervnek.

Így hát végre eldőlt, ott leszek egy keddi délután és csütörtök reggelig maradok.

Miután péntek óta motoroztunk esőben, hidegben, dérben, ködben, napsütésben és minden körülményt kipróbáltunk, ami előfordulhat egy motoros túrán, kedden reggel elhagytam az alsóárpási (RO) szállást és magamban indultam Zsobok felé.

Korábban ilyen még nem fordult elő, hogy egymagamban keltem volna útra külföldön. Hmmm… Külföldön? Na igen, ez azért nem egyértelmű! De mindegy, ez most csak egy mellékszál – bár fontos kérdés.

Szóval útra keltem egyedül. Nem a legrövidebb úton természetesen, hisz ritkán jár egy motoros a legrövidebb úton. Jöttem én már haza Békéscsabáról Paksra, Debrecent érintve. 🙂

Na de mielőtt teljesen eltévedek, folytatom.

Kedden délután értem Zsobokra. A tervek szerinti időponthoz képest azonban kicsit korábban fordultam be Bánffyhunyad előtt. Gurultam a bekötőúton, ami a faluba vezet és hirtelen elöntöttek az érzések. Eszembe jutott, amikor először jártunk erre, amikor a 168 motor begurult a faluba, a kapuban álló emberek, ahogy törölgetik a szemüket, integetnek és boldogan köszöntenek minket.

Mindezt újra átéltem és nem szégyellem, könnyekkel küzdötem a sisak alatt.

Aztán a falu határában megálltam, leszálltam a motorról és körbeölelt a végtelen csend és nyugalom. Akkor, ott éreztem, hogy megérkeztem. Bár csak pillanatok voltak, nekem óráknak tűnt.

Forgattam egy kis videót, jöttem-mentem a zsoboki tábla előtti kanyarban és felkészültem a beérkezésre.

Miután begurultam a főutcán, ismét látni véltem az embereket a kapukban, a gyerekek kíváncsi nyüzsgését a motorok körül, az idős nénik és bácsik könnyes szemeit és a boldogságban eltöltött esték hangulatát. De nem ez fogadott, hisz kedd délután volt, egy közönséges munkanap. Nem nemzeti ünnep azért, mert végre 6 év után visszataláltam! Nem is vártam el ilyet, nekem elég volt a lelkemből feltörő emlékek valósága.

Átgurultam a falun, akivel találkoztam, nekik intettem. Lépésben, kiélvezve minden pillanatát haladtam át a falun. Aztán a pékségnél, a falu végén megfordultam és ahonnan jöttem, arra távoztam. Nem volt még ott az ideje megérkezni.

Egy kis közjátékként elugrottam tankolni, majd ismét kezdtem az élmény-motorozást elölről. Ismét be a faluba, ismét megélve minden pillanatát, de most már meg is érkeztem végül a gyermekotthon udvarára, a megbeszéltek szerint.

Ott aztán azonnal volt társaságom. Négy fiatal gyűlt körém és azonnal beszélgetni kezdtünk. Egyikük még halványan emlékezett a hat éve történtekre. De lássuk be, egy fiatal életében hat év hatalmas idő. Hát még egy kisgyerek életében!

Ellentétben velem, aki már az éveket sem tartja számon, mert csak elkeseríti, hogy megint eggyel nőtt az évek száma, s egyre távolabb kerül tőle a fiatalság. Bár a lelke, a Motoros lélek, az marad fiatal. 🙂 Ez a lényeg!

Aztán jöttek-mentek emberek, gyerekek, köszönés, rövid beszélgetések, találkozások. A kezdeti zavartságot levetkőzve egyre jobban éreztem magam. Senkitől nem vártam el, hogy pátyolgassanak, hisz el tudom magam foglalni. De amikor volt egy kis szabadideje Erzsikének, Lacinak, Katának, Istvánnak, a konyhás néniknek, a kocsma vendégeinek, a Kalotarock együttesnek, az ovisoknak és természetesen Csillának, akkor mindent megadtak, amit megadhattak. Ételt, italt, szállást, zenét, szeretetet, mély beszélgetéseket, könnyed szórakozást, a kocsma hangulatát, a családi légkört, a történelmi környezetet, a természet csodáit. Egyszóval mindent, amit adhattak. Köszönöm Nektek!

Bejártuk a környező falvakat, hallgattam történeteket, találkoztam értékes emberekkel, igaz magyarokkal. Láttam történelmi emlékeket, amik még abból az időszakból valók, mikor nem voltak gúnyhatárok. Ők persze elfogadják, hogy így kell élniük. Nem küzdenek ellene, inkább békésen együtt élnek a történelmükkel, múltjukkal és jelenükkel, ezért van jövőjük is. Büszkék lehetnek mindarra, amit elértek és ezután is elérnek összefogásukkal, kitartásukkal, büszkeségükkel.

Ebben a szűk 2 napban én is közéjük tartozhattam. Befogadtak, bölcsebbé tettek, még közelebb kerültem a szívükhöz. Hisz már Bartha István Zsolt – református lelkész – is megmondta,

„A szeretet a kulcs minden szív felé!”

Nem is ragozom tovább, hisz ami szívemben van, azt vetettem most papírra. Mondhatnám, de nem így van, mert csak itt a képernyőn olvashatjátok. 🙂

Még egyszer köszönöm a zsobokiak szeretetét és ígérem, találkozunk még. Talán nem is kell megint 6 évet várni!